2011 - Az Erdők éve...

Az ENSZ így próbálja felhívni a figyelmet az erdők megőrzésének fontosságára és a fenntartható gazdálkodásra.
"Az erdők két globális probléma kapcsán kerültek idén a nemzetközi figyelem középpontjába. Az egyik a klímaváltozás ügye, a másik az éhezés és a szegénység felszámolása" – nyilatkozta az ng.hu-nak Szabados Ildikó, az Erdészeti Tudományos Intézet főigazgató-helyettese.

 Hazai erdők fafaj-összetétele

(Elfoglalt terület alapján, értékük szerinti sorrendben.)
Tölgy: 20,8%
Cser: 11,1%
Bükk: 5,9%
Gyertyán: 5,1%
Akác: 23,9%
Nemesnyár: 6,8%
Hazai nyár: 3,9%
Egyéb lombos: 10,9%
Fenyő: 11,6%
Őshonos fafajok: 57%
Idegenhonos,
meghonosodott fafajok: 43%

A klímaváltozás ütemét mérsékelheti, ha sikerül minél többet megkötni a légköri széndioxidból, és párhuzamosan csökkenteni az üvegházhatású gázok kibocsátását; mindkettőben fontos szerep jut az erdőknek. A szén-dioxid szintjének hathatós csökkentéséhez azonban nemcsak a meglévő erdőkkel kell fenntarthatóan gazdálkodni, újakat is kell telepíteni.
A fejlődő országok feszítő gazdasági problémái sokszor nehezen egyeztethetők össze a fenti célokkal. A rohamosan növekvő lakosság élelmezéséhez, a szegénység felszámolásához elsősorban új mezőgazdasági területekre van szükség, ami gyakran az erdők kiirtásához, felégetéséhez vezet. A fejlődő világ energiaigényének jelentős részét fedezi a fa, ami ugyancsak az erdők túlzott kitermeléséhez vezet. Nem kisebb gond a profitéhséggel párosuló illegális fakitermelés és kereskedelem sem.
Magyarországon másfajta problémákkal kell szembenézni a szakembereknek. Hosszú évtizedek kitartó munkájának köszönhetően, ma az ország területének húsz százalékát borítják erdők, területük tovább növekszik – erősíti meg Szabados Ildikó a gyarapodás tényét. Arra már nehezebb válaszolni, hogy milyen változásokat indít majd el a klímaváltozás, de az valószínű, hogy a természetes erdőtársulások közül a szárazságtűrőbbek kerülhetnek előnybe. A változással járó extrém időjárási helyzetek közül – amelyek gyakran közvetlen károsodást okoznak az erdőkben – a szakember a széltörést hozza fel példaként, ami nagyon komoly károkat okozott 2007-ben és 2010-ben is a Pilisben, a Börzsönyben és a Bakonyban.

Az időjárás és a biotikus károk közt is egyértelmű a kapcsolat, de az ok-okozati összefüggés összetettebb. A tartós meleg miatt akár több rovargeneráció is kifejlődhet egy vegetációs évben, így megnő az általuk okozott kár, és kárláncolatok is kialakulhatnak. Példa erre a Bükk-hegység tölgyeinek pusztulása 2006-ban. A korábbi aszályos nyarak során lecsökkent a fák vitalitása, majd tömegesen megjelent és károsított a gyapjaslepke is. A fák legyengült állapotát ezután kihasználta a karcsú díszbogár, amelynek szaporodását fokozta a meleg. Végül a koncentrált, több oldali támadásnak megadták magukat a tölgyek.
Megtudtuk: az Erdők éve hazai rendezvényein kiemelt szerep jut a figyelemfelkeltésnek, melyhez az Erdészeti Tudományos Intézet is igyekszik hozzájárulni. “Kiemelten a gyerekkel szeretnénk közelről megismertetni és megszerettetni az erdőt és annak lakóit” - mondta Szabados Ildikó. Az intézet saját erdei iskolájában tervez oktató programokat, de azt is tervezik, hogy a szakemberek gyerekeket és felnőtteket elkísérnek erdei bejárásokra, kirándulásokra, szakmai bemutatókra, hogy saját környezetüket, az erdőt és az ott folyó munkát is közelről megismerjék.

Hazai rákok...

A rákok a hazai élővilág fontos részei. Ők vizeink ingyenes szemételtakarítói, lévén, hogy minden elhullt szerves anyagot megesznek, legyen az hullott falevél, vagy elpusztult hal és egyéb állat. Tevékenységük nyomán a vizek öntisztulása gyorsabb, tehát a rákok nem csak igénylik a jó minőségű vizet, de maguk is hozzájárulnak ahhoz, hogy fennmaradjon a tiszta víz.
A tízlábú rákok (Decapoda) Magyarország legfejlettebb rákjai. Hosszú potrohú, mészpáncéllal fedett vízi állatok. Öt járólábuk közül az első nagyméretű ollóvá alakult. Növekedés közben kinőtt páncéljaikat levedlik:

Őshonos rákfajták:

folyami rák vagy nemes rák (Astacus astacus) > olajzöld, vagy sötétszürke 15-25 cm nagyságú. Nemes ráknak is nevezik, mivel elég keresett a piacon. Emberi fogyasztásra nagyon alkalmas. Főleg tiszta folyókban, patakokban él. Dögevő. 

kövi rák (Austropotamobius torrentium) > 8-12 cm. Védett! A piacokon sem volt keresett, mivel az ollóik kicsik. Néhány felvidéki és dunántúli patakban fordul elő. Alkonyat után szeret járni. Dögevő.

kecskerák vagy galíciai rák (Astacus leptodactylus) > színe fölül szürkés, vagy sárgászöld – szemének nyele élénkpiros. 20-26 cm nagyságú. Ollói nyúltabbak, mint a folyami ráké, fejtor-pajzsoldalai dúsan tüskések és félkörös nyakbarázdájának két végén erős, hajlott fog van. Balatonban gyakori. A múlt században nyugat felé terjeszkedve jutott el hozzánk.

csókarák (Austropotamobius pallipes) > a történelmi Magyarország dalmát tengermelléki vizeiben fordult elő. A mai Magyarország területén nincs bizonyított előfordulása.

Hazai vizeinkben az Astacus nemhez (genus) tartozó három tízlábú rákfaj él. Legismertebb közülük a valaha gyakori, ma már ritka folyami rák (Astacus astacus), mely a csendes avagy lassú folyású vizeink vizi növényei, belógó gyökerei és egyéb rejtekhelyei között él. Akár 20 évig is élhet. A kecskerák (Astacus leptodactylus) a Balaton és a zavaros vizű, lassú folyású vizek lakója. Akár 25 cm-re is megnőhet, hosszúkás ollóiról ismerhető fel legkönnyebben. A kövi rák (Astacus torrentium) köves, hegyi patakokban él, azonban mára annyira megcsappant az állománya, hogy fokozottan védetté kellett nyilvánítani. A Pilis, Budai hegység és Börzsöny néhány patakjában élnek még példányaik. Kisebb a másik két fajnál (8-12 cm) ollói rövidek, vastagok, lekerekítettek.E rákok a petéből a kifejlett példányok kicsinyített másaként kelnek ki. A vízfenéken, ágakon másznak, hátrafelé csak meneküléskor haladnak a potrohuk "alácsapásával".
Mindhárom rákfaj túlélését számos tényező veszélyezteti. Ezek közé tartoznak az élőhelyek visszaszorulása és eltűnése, a vizek szennyezése, az Amerikából Franciaországon keresztül behurcolt rákpestis és a betelepített vagy betolakodó rákfajok, a Dunában és vízrendszerében a hazai rákfajoknál máris 2-3-szor népesebb állományú cifrarák (Orconectes limosus), a riasztó új jövevényeknek számító jelzőrák (Pacifastacus leniusculus) és gyapjasollójú (kínai) rák (Eriocheir sinensis). Az akváriumokban gyakorivá vált Procambarus fajok - kubai vagy kék rák (Procambarus clarkii), márványrák, stb. - szintén hatalmas veszélyt jelentenek honos rákjainkra. Általában jellemző rájuk, hogy míg a hazai rákoknak ez 3-4-6 évbe telik, akár 2-6 hónap alatt is ivaréretté válnak, gyorsan (és évente sokszor) szaporodnak, a honos rákok táplálékkonkurrensei, avagy egyenesen meg is eszik azokat.

VIII. Országos Sasszinkron

A felmérést a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület (MME) a nemzeti park igazgatóságokkal és más civil természetvédelmi szervezetekkel együttműködve végezte január középső hétvégéjén. Az idei vizsgálat mintegy 10 ezer négyzetkilométer nagyságú területet érintett, amely lefedte a legjelentősebb sastelelőhelyeket, így a nálunk telelő állomány nagy részét sikerült számba venni.

A 8. sasszámláláson részt vevő 258 felmérő mintegy 475 rétisast, 170 parlagi sast, 1 szirti sast és 3 fekete sast regisztrált. Az európai szinten is jelentős sasállományunk megőrzése azért is fontos, mert az elmúlt öt évben egyre gyakoribbá váltak a madármérgezések, amelyeknek mintegy száz sas is áldozatul esett. A magyar puszták és vizes élőhelyek megfelelő telelőhelyet biztosítanak a környező országokból érkező nagytestű ragadozó madarak számára, amelyet számos gyűrűzési adat bizonyít. Nálunk telelnek többek között parlagi sasok Szlovákiából, rétisasok az északi (skandináv és balti) populációkból. A tavalyi felmérésen mintegy 450 rétisast, 125 parlagi sast, két szirti sast és egy fekete sast figyeltek meg.

Vakondok...

Méretét tekintve a hazai vakondfaj a rovarevők középső csoportjába tartozik, testhossza 110-170 mm, a felnőtt egyedek testtömege elérheti a 120 g-ot. A vakond a földalatti életmódhoz messzemenően alkalmazkodott élőlény, ami a testfelépítésében is megmutatkozik. Teste hengeres, fülkagylója hiányzik, mellső végtagja különleges ásólábbá módosult. A hátulsó láb jóval kisebb, az ásásban nemigen játszik szerepet. Szeme csökevényes, inkább csak a fényérzékelést teszi lehetővé. A vakond testét egyletesen borító rövid, bársonyos szőrzet a járatokban történő forgolódás közben sem akadályozza az állatot. A bunda tömörsége (200 szőrszál / mm²) meggátolja, hogy a bőrfelület földgöröngyök vagy vízcseppek irritálhassák. A fokozott igénybevétel miatt a vakond egy év leforgása alatt több vedlésen is áteshet. A bunda fekete vagy barnás árnyalatú, ritkán albínó egyedek is előfordulnak. Az arcorri tájékon található megnyúlt szőrszálak a tájékozódásban és zsákmányszerzésben segítik a vakondot.


A vakond táplálékszerzésében fontos szerep jut a hallásnak. Bár a földalatti járatrendszerben történő mozgás megkönnyítése céljából a fülkagyló hiányzik, a zsákmányállatok által keltett rezgéseket a vakond jól képes lokalizálni. Szinte kizárólag a föld alatt elejtett élőlényekkel táplálkozik, kedvenc zsákmányai a giliszták, cserebogárpajorok, lótücskök, alkalomadtán nem veti meg a dögöt sem. Növényi táplálékot nem fogyaszt. A járatrendszer egyes pontjain a vakond éléskamrákat képez ki, amelyekbe elsősorban harapással mozgásképtelenné tett földigilisztákat halmoz fel. Kivételes esetben egy ilyen raktárban akár 2 kilogrammnyi gilisztát is összegyűjthet: Ezek az eleven, nem romló tartalékok teszik lehetővé a mérsékelt égövi vakondok számára, hogy a téli hónapokat is ébren tölthessék. A nőstények számára a vemhesség és a szoptatás időszakában szintén fontosak a kevesebb mozgással elérhető raktározott zsákmányállatok. 

Szaporodás: A vakondok párzási időszaka márciustól júniusig tart. A nőstények levéldarabokkal kibélelt fészekkamrában; kb. 5 hetes vemhességi idő elteltével hozzák világra utódaikat: Egy fészekben 3-8 fióka található, amelyek születésükkor még csupaszok, magatehetetlenek, tömegük mindössze 3-4 g. A fiatalokat az anya kéthónapos korukig szoptatja, ezt követően az új nemzedék önálló életet kezd élni. Ivarérettségüket egyéves korukban érik el, élettartamuk 3-4 év.
Aktivitás: Nyáron a talajfelszín közelében ásott járatokban (10-40 cm-es mélységben) tartózkodnak, télen jóval mélyebb rétegekben (akár 1 méteres mélységben) vészelik át a hideg időszakot. Aktivitásuk nem köthető napszakhoz, csillapíthatatlan étvágyuk miatt éjszaka és nappal egyaránt vadásznak. A gyors anyagcseréjű, s így magas oxigénigényű vakondok rosszul szellőzött járatrendszerekben zajló életét az teszi lehetővé, hogy e földalatti állatok vére - a felszínen élő fajokkal összevetve - nagyobb mennyiségben tartalmaz hemoglobint. A fokozott igénybevételnek köszönhetően a vakond tüdeje elégeti a testtömeg 2 %át, míg például a vízicickányok tüdeje csak testtömegük 1 %át teszi ki: A vakond a felszínre csak ritkán jár ki, ilyenkor mellső lábainak belső szélére támaszkodva, gyors hullámzó mozgással éri el azt a pontot, ahol ismét a föld alá ássa magát. Ellenségei: A felszínre kimerészkedő egyedeket nappali és éjszakai ragadozók egyaránt fogyasztják: A baglyok közül leggyakrabban macskabaglyok táplálékmaradványai között találtak vakondcsontokat. A ragadozók közül a föld alatt legfeljebb a kistermetű menyét képes e specializált rovarevőt zsákmányul ejti. 

Védelem: A közönséges vakond Magyarországon 1901 óta élvez védettséget, eszmei értéke 2000 Ft.

Vizsgálatok az őzekről...

Kórtani vizsgálatok


Az Országos Állategészségügyi Intézetbe 2004-től 2006-ig, az ország valamennyi részéről beérkezett őztetemeket teljeskörű diagnosztikai vizsgálatnak vetették alá (kórbonctan, kórszövettan, bakteriológia, stb.). Ebben a három éves időszakban 42 őz esetet vizsgáltak, amelyekből kórszövettani vizsgálatra és DNS kivonás céljára gyűjtöttek szövetmintákat. Külföldi fibropapilloma-gyanús elváltozásokból friss vagy fixált szöveteket, vagy az elváltozásból kivont DNS mintákat kaptak.
A gímszarvas fibropapillomák vizsgálatát egy Alsó-Ausztriában 2004-ben elejtett egy éves, növendék gímbikából és egy Magyarországon 2007-ben a Kaposvári Egyetem bőszénfai szarvasfarmján rutin, ellenőrző vizsgálat céljára kilőtt, egy éves gím ünőből származó daganatmintán végezték.
A formalinban fixált majd paraffin blokkokba ágyazott szövetmintákból készített metszeteket hematoxilin-eozin festéssel, immunhisztokémiával (IHC) és in situ hibridizációval (ISH) vizsgálták. A szövettani elváltozásokat és az IHC és ISH reakciókat fénymikroszkópos vizsgálattal értékelték ki. A vírusantigén daganatszövetben való kimutatására egy új immunhisztokémiai módszert alkalmazták (Erdélyi és mtsai, 2009b).
A vírus genom jelenlétét és annak lokalizációját a daganatszövetben a szövettani metszeteken elvégzett in situ DNS hibridizációval vizsgálták. A reakcióban a CcPV1 genom L1 ORF régiójából (nt 6407-6798; EF680235) PCR-rel szintetizált 392 bp hosszú DIG-gel jelölt DNS próbát használták.

Tápláléka:

az õz e tekintetben nagyon válogatós. Vadászati kutatók szerint az állatok mindig a koncentráltabb, különösen tápláló növényeket és hajtásokat válogatják ki, hogy lehetõleg minél kevesebb olyan szükségtelen anyagot vegyenek fel, amelyet nem vagy csak alig tudnak megemészteni. Szokták mondani, hogy az õzek "nassolnak". Az õz kis testének felülete, ha az állat tömegéhez viszonyítjuk, nagy, és nagyon sok meleget sugároz ki. Az õz ezért méreteihez képest több táplálékot kíván, mint a jóval termetesebb gímszarvas. A nagy energiaszükségletet csak tápanyagokban gazdag táplálékkal lehet kielégíteni. Az, hogy az õz számára milyen fontos a táplálék, abból is látszik, hogy a fiatal közép-európai õzeknek csak akkor lehet esélye arra, hogy átvészeljék a telet, ha õsszel már legalább 12-14 kg-ot nyomnak. Ennél könnyebb állatok rendszerint nem vagy csak rendszeres etetéssel érhetik meg a tavaszt.

Bagolyalkatúak...

Bagolyalkatúak (STRIGIFORMES): a madarak osztályának egyik rendje két családdal, amelybe a korábbi felfogás szerint az éjszakai ragadozók tartoztak.
   Ezeknek, akárcsak a nappali ragadozóknak, szintén erőteljes karmaik vannak, fellelhető rajtuk is a csőrt körülölelő viaszhártya.
   Az ókori görögök a bölcsesség jelképének tartották a baglyokat, de a középkori európai kultúrába már balszerencsét, halált hozó madarakként vonultak be. Pedig ártatlan, sok hasznot hajtó élőlények.
   

A közhiedelemmel ellentétben vannak nappal vadászó fajok is. Hogy nem látnak az éppen olyan tévhit, mint az ellenkezője, hogy éjjel is látnak.
   Jellemzőik még a karcsú, de a laza tollazat miatt vaskosnak látszó test, a sűrű tollas fej, az igen nagy, előre irányuló kerek, sugaras tollkoszorúval, arcfátyollal övezett szem, a hosszú szárny és általában a rövid farok.
   A feltűnő tarka tollazat sem a vadászat eredményességét sem a nappali nyugodt pihenést nem tenné lehetővé, így érthetjük meg, hogy a baglyoknál a tollazat miért olyan prózai. A tollazatról még kell tudni, hogy szerkezetében is eltér más rendekbe sorolt fajokétól. Itt finom, elálló serték ülnek pl. az evezők szélén, s ezek megakadályozzák azoknak az ultrahangoknak a keletkezését, amelyeket az énekeseknél könnyű kimutatni.
   A csőrük rövid kampójú, tövétől kezdve erősen lefelé hajló. Lábuk a karmokig tollas. A repülésük nesztelen.
   Fehér tojásokat raknak, a fiókáik pelyhesek, vakok és gyámoltalanok.
   A tollazatuk lágysága, a bélrendszerük és az anatómiai sajátosságaik valójában a lappantyúfélékkel való rokonságukat valószínűsíti.
   A syrinxük teljes mértékben eltér a ragadozó madarakétól. Begyük sincs. A külső ujjuk vetélő.
  

 A rend két családjában közel 200 faj tartozik, s képviselőik az egész Földön elterjedtek.
   A GYÖNGYBAGOLYFÉLÉK (Tytonidae) családját 2 nemzetséggel és 14 fajjal, a BAGOLYFÉLÉK (Strigidae) családját 22 nemzetséggel és 160 fajjal jegyzi az amerikai MALLARD PRESS 1991-ben kiadott A világ madarai című albuma.
   Más rendszerezők szerint 5 alcsalád 26 nemébe 142 faj tartozik.
   Ezek az alcsaládok:
      1. Striginae (valódi baglyok),
      2. Tytoninae,
      3. Surninae,
      4. Asinoninae (fülesbaglyok),
      5. Phodilinae.
   A bagolyalakúak rendjébe tartozó madarak üldözik az apróbb vadat, de hasznot hajtanak a kártékony rágcsálók pusztításával. Újabban kiderült (rodopszin), hogy a gilisztát is csemegének tartják.
  

 A Kárpát-medencében 13 fajuk fordul elő. A legismertebb az emberi településekhez ragaszkodó gyöngybagoly (Tyto alba). A kuvik v. halálmadár (Athene noctua) a rétek, a macskabagoly (Strix aluco) pedig az erdők madara, mindkettő csak ritkán fészkel épületekben. A füles v. erdei fülesbagoly (Asio otus) tápláléka kizárólag egér és pocok, ezért a mezőgazdaság számára az egyik leghasznosabb állat. Az uhu (buhu) v. nagy fülesbagoly (Bubo bubo) nálunk kihalóban levő faj, nagyobb vadakat is megtámad.
   Északon otthonos a csaknem tiszta fehér hóbagoly (Nyctea scandiaca), mely csak nagyon kemény teleken szokott ellátogatni hozzánk. A törpe kuvik (Glaucidium passerinum) veréb nagyságú, s csak a Kárpátok magasabb régióiban fordul elő.
   Ezen kívül ismertebb faj még a füles kuvik (Otus scops), a karvalybagoly (Surnia ulula), a szakállas bagoly (Strix nebulosa), az uráli bagoly (Strix uralensis), a réti fülesbagoly (Asio flammeus) és a gatyás kuvik (Aegolius funereus).

Buteo buteo...

Színezetéről nehéz valami általánosan érvényest mondani, mert az ölyv színe rendkívüli mértékben változik, úgyhogy ritkán látunk két teljesen egyenlőszínű példányt. Egyesek egyneműen feketebarnák, farkuk szalagozott, mások háti oldala, melle és combja barna, de egyébként világos barnásszürke alapon harántul foltozottak; mások ismét világosbarnák, míg farkuk hosszant sávozott; ismét mások sárgásfehérek, sötétebb evezőkkel és farktollakkal, mellük foltozott, a kormánytollak szalagozottak stb.
Az egerészölyv alig terjed túl Európa határain. Már Szibériában és Kis-Ázsiában a muszkaölyv (Buteo buteo anceps Brehm=menetriesi Bogd.=desertorum Daud.) helyettesíti, amelyet észrevehetően csekélyebb nagysága és túlnyomóan vöröses tollazata, legalább is élénk vörösesszínű farka jellemez.
Az egerészölyv a hidegebb vidékeket ősszel elhagyja s márciusban vagy áprilisban tér vissza. Költözés alkalmával 20-tól 100 főig terjedő társaságokba verődik, amelyek ugyan egymással azonos irányban repülnek, de egyáltalában nem alkotnak csapatokat, hanem több négyszögkilométernyi területen eloszlanak.
Az egerészölyv minden káros tettét rosszindulatú szemmel nézik, ellenben hasznot hajtó tevékenységét gyakran lebecsülik. Habozás nélkül bevallom, hogy sokszor káros, azonban ki kell jelentenem, hogy mindennek dacára semmiképpen sem vagyok meggyőződve az ölyv túlnyomó károsságáról. Való az, hogy nemcsak az egeret, patkányt és hörcsögöt, kígyót, békát, rovart és földigilisztát, hanem a fiatal nyulat is megfogja vagy az öreg, beteg, különösen sebzett példányt megöli és húsából falatozik, sőt lehetséges, hogy elég ügyes ahhoz, hogy nyáron és ősszel az egészséges foglyot vagy fácánt elfogja. Bebizonyított dolog azonkívül, hogy fiókáinak a nevezett állatokon kívül vakondot, pintyet, pacsirtát, feketerigót és más megkeríthető fiatal madarakat hord. De főtápláléka ennek ellenére mindenféle egér, patkány, hörcsög, ürge, béka, sáska s más rovar és azok álcája, tehát oly állatok, amelyek bennünket vagy a legérzékenyebben károsítanak, vagy oly nagy tömegben fordulnak elő, hogy egyes példányok elpusztítása nem számíthat.
Hogy az egerészölyvnek, amelyet nem szeretnék mezőinkről nélkülözni, még néhány barátot szerezzek, nyomatékosan kiemelem, hogy e gyakran oly tévesen megítélt és sokszor megvetett madár, a keresztes vipera egyik leghatásosabb pusztítója. Lenz a legrészletesebb kísérleteket végezte, hogy erről megbizonyosodjék és madarunkat rendkívül módon dícséri.
Hogy az egerészölyv viperaharcainak veszélyességét méltányolni tudjuk, tudnunk kell, hogy nem immunis a vipera mérgével szemben, hanem marásába bele is pusztulhat, ha az testének vérdús részét érte. Mindenesetre ritkán fordul elő, hogy a ragadozó madár nem győztesen kerül ki a küzdelemből; de egyesek bizonyára elpusztulnak a vipera marása következtében.
Mindezeket mérlegelve, nagyon örvendetes jelenség, hogy Németországban 1908 óta az egerészölyv éppen olyan védett madár, mint a fülemile.

Az egerészölyv – parlagi, tarló, síró kánya, örv, ülü, ölyü, huszársas – Magyarország egyik leggyakoribb ragadozó madara, amely a síkságon, dombos vidéken éppen úgy megtelepszik, mint a magas és magasabb hegyvidéken. Az erdőben szegény Alföldön kétségtelenül jóval ritkább, mint az erdős hegyvidéken, de azért alkalmas helyeken itt is fészkel. A hegyvidéken 1300 méter magasságban még fészkelve észlelték. A nálunk fészkelő egerészölyvek túlnyomó nagy részben vonulók. Edzett madarak, melyek már február végén érkeznek s itt maradnak késő őszig, ritkán tán át is telelnek, de a télen át nálunk megfigyelhető sok egerészölyv főleg északi vidékekről való téli vendég. Nagy számban szokott átvonulni ősszel, mikor az északi területek azévi fiókaállománya látogat el hozzánk, ill. vonul át még délibb fekvésű melegebb vidékekre. Javarészük persze elpusztul az idegenben, s ezért tavasszal már igen meggyérült állományban térnek vissza a hazájukba.
Habár a mezőgazdaságra nézve föltétlenül hasznos s a vadászatra nézve csak kis mértékben káros madár, azért sem a madárvédelmi, sem a vadászati törvény nem helyezte védelem alá. Dr. Greschik Jenő nagy anyag alapján végzett gyomortartalomvizsgálatai kétségtelenül bizonyítják, hogy hasznos madár, melynek nagy számban való előfordulása következtében valóban számottevő gazdasági jelentőséget kell tulajdonítani. Kb. 250 gyomortartalom és köpetvizsgálat alapján Greschik a következőkben foglalja össze az egerészölyvre vonatkozó megállapításait: „A vizsgálatokból kitűnik, hogy az egerészölyv az év csaknem minden szakában főleg a különböző pockokat fogdossa, de megeszi a vakondot és cickányt is. Télen, ha szerét teheti, elfog egy-egy apró madarat, sőt foglyot, szajkót is. Nyáron gyíkot, békát és nagyobb rovarokat is fogdos, tehát a mezőgazdaságra csak hasznot hajt, a vadászat szempontjából télen néha kisebb mértékű kárt is okozhat, de ez csak a helyi viszonyok alapos ismerete alapján dönthető el.”
Minthogy az egerészölyv, miként már említettem, egyik leggyakoribb ragadozó madarunk, – amely a vadtenyésztők részéről kíméletlen üldözésben részesül – azért nagyon kívánatos, hogy a vele szemben követendő eljárást pontosan leszögezzük. Ez a következő: a fészkelőket okvetlenül kímélni kell, kivéve ha vadtenyésztőhely közelében települnek meg, ahol a fácáncsibékben és egyéb apróvad fiaiban esetleg kárt tehetnek. Ugyanilyen helyeken a kóborló vagy átvonulóban levőket is riaszthatjuk, a tettenérteket esetleg elpusztíthatjuk, de általános üldözésétől és pusztításától tartózkodnunk kell, annyival is inkább, mert az ölyv rovására szokták írni a fiatal héja kártételeit is. Az utóbbi ugyanis nagyon hasonlít az ölyvhöz s a „tettenért” ölyvek többnyire fiatal héjáknak bizonyulnak. Minden területen, ahol nincs intenzív vadgondozás és tenyésztés, feltétlenül kíméletben részesítendő s Lovassy szerint fátlan területeken hasznos egérpusztító működését azáltal irányíthatjuk az arra rászoruló területekre, hogy ülőpóznákat tűzdeltünk ki, amelyeken az ölyv pihenhet, emészthet és a kilátás alapján biztonságáról is gondoskodhatik.
Az egerészölyv színezete rendkívül változó. Egészen világos, majdnem fehér változatok mellett sötét csokoládészínűek is akadnak. Mindezek a változatok azonban nem koncentrálódnak bizonyos földrajzi területre s ezért mint alfajok sem különíthetők el a törzsfajtól.

Különleges helyzetet foglalnak el azonban a többé-kevésbbé rozsdásszínű, különösen a rozsdafarkú ölyvek, amelyek közül eddig két alfaj van elismerve, úgymint a sólyomölyv és a muszkaölyv.