Hazai rákok...

A rákok a hazai élővilág fontos részei. Ők vizeink ingyenes szemételtakarítói, lévén, hogy minden elhullt szerves anyagot megesznek, legyen az hullott falevél, vagy elpusztult hal és egyéb állat. Tevékenységük nyomán a vizek öntisztulása gyorsabb, tehát a rákok nem csak igénylik a jó minőségű vizet, de maguk is hozzájárulnak ahhoz, hogy fennmaradjon a tiszta víz.
A tízlábú rákok (Decapoda) Magyarország legfejlettebb rákjai. Hosszú potrohú, mészpáncéllal fedett vízi állatok. Öt járólábuk közül az első nagyméretű ollóvá alakult. Növekedés közben kinőtt páncéljaikat levedlik:

Őshonos rákfajták:

folyami rák vagy nemes rák (Astacus astacus) > olajzöld, vagy sötétszürke 15-25 cm nagyságú. Nemes ráknak is nevezik, mivel elég keresett a piacon. Emberi fogyasztásra nagyon alkalmas. Főleg tiszta folyókban, patakokban él. Dögevő. 

kövi rák (Austropotamobius torrentium) > 8-12 cm. Védett! A piacokon sem volt keresett, mivel az ollóik kicsik. Néhány felvidéki és dunántúli patakban fordul elő. Alkonyat után szeret járni. Dögevő.

kecskerák vagy galíciai rák (Astacus leptodactylus) > színe fölül szürkés, vagy sárgászöld – szemének nyele élénkpiros. 20-26 cm nagyságú. Ollói nyúltabbak, mint a folyami ráké, fejtor-pajzsoldalai dúsan tüskések és félkörös nyakbarázdájának két végén erős, hajlott fog van. Balatonban gyakori. A múlt században nyugat felé terjeszkedve jutott el hozzánk.

csókarák (Austropotamobius pallipes) > a történelmi Magyarország dalmát tengermelléki vizeiben fordult elő. A mai Magyarország területén nincs bizonyított előfordulása.

Hazai vizeinkben az Astacus nemhez (genus) tartozó három tízlábú rákfaj él. Legismertebb közülük a valaha gyakori, ma már ritka folyami rák (Astacus astacus), mely a csendes avagy lassú folyású vizeink vizi növényei, belógó gyökerei és egyéb rejtekhelyei között él. Akár 20 évig is élhet. A kecskerák (Astacus leptodactylus) a Balaton és a zavaros vizű, lassú folyású vizek lakója. Akár 25 cm-re is megnőhet, hosszúkás ollóiról ismerhető fel legkönnyebben. A kövi rák (Astacus torrentium) köves, hegyi patakokban él, azonban mára annyira megcsappant az állománya, hogy fokozottan védetté kellett nyilvánítani. A Pilis, Budai hegység és Börzsöny néhány patakjában élnek még példányaik. Kisebb a másik két fajnál (8-12 cm) ollói rövidek, vastagok, lekerekítettek.E rákok a petéből a kifejlett példányok kicsinyített másaként kelnek ki. A vízfenéken, ágakon másznak, hátrafelé csak meneküléskor haladnak a potrohuk "alácsapásával".
Mindhárom rákfaj túlélését számos tényező veszélyezteti. Ezek közé tartoznak az élőhelyek visszaszorulása és eltűnése, a vizek szennyezése, az Amerikából Franciaországon keresztül behurcolt rákpestis és a betelepített vagy betolakodó rákfajok, a Dunában és vízrendszerében a hazai rákfajoknál máris 2-3-szor népesebb állományú cifrarák (Orconectes limosus), a riasztó új jövevényeknek számító jelzőrák (Pacifastacus leniusculus) és gyapjasollójú (kínai) rák (Eriocheir sinensis). Az akváriumokban gyakorivá vált Procambarus fajok - kubai vagy kék rák (Procambarus clarkii), márványrák, stb. - szintén hatalmas veszélyt jelentenek honos rákjainkra. Általában jellemző rájuk, hogy míg a hazai rákoknak ez 3-4-6 évbe telik, akár 2-6 hónap alatt is ivaréretté válnak, gyorsan (és évente sokszor) szaporodnak, a honos rákok táplálékkonkurrensei, avagy egyenesen meg is eszik azokat.

VIII. Országos Sasszinkron

A felmérést a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület (MME) a nemzeti park igazgatóságokkal és más civil természetvédelmi szervezetekkel együttműködve végezte január középső hétvégéjén. Az idei vizsgálat mintegy 10 ezer négyzetkilométer nagyságú területet érintett, amely lefedte a legjelentősebb sastelelőhelyeket, így a nálunk telelő állomány nagy részét sikerült számba venni.

A 8. sasszámláláson részt vevő 258 felmérő mintegy 475 rétisast, 170 parlagi sast, 1 szirti sast és 3 fekete sast regisztrált. Az európai szinten is jelentős sasállományunk megőrzése azért is fontos, mert az elmúlt öt évben egyre gyakoribbá váltak a madármérgezések, amelyeknek mintegy száz sas is áldozatul esett. A magyar puszták és vizes élőhelyek megfelelő telelőhelyet biztosítanak a környező országokból érkező nagytestű ragadozó madarak számára, amelyet számos gyűrűzési adat bizonyít. Nálunk telelnek többek között parlagi sasok Szlovákiából, rétisasok az északi (skandináv és balti) populációkból. A tavalyi felmérésen mintegy 450 rétisast, 125 parlagi sast, két szirti sast és egy fekete sast figyeltek meg.

Vakondok...

Méretét tekintve a hazai vakondfaj a rovarevők középső csoportjába tartozik, testhossza 110-170 mm, a felnőtt egyedek testtömege elérheti a 120 g-ot. A vakond a földalatti életmódhoz messzemenően alkalmazkodott élőlény, ami a testfelépítésében is megmutatkozik. Teste hengeres, fülkagylója hiányzik, mellső végtagja különleges ásólábbá módosult. A hátulsó láb jóval kisebb, az ásásban nemigen játszik szerepet. Szeme csökevényes, inkább csak a fényérzékelést teszi lehetővé. A vakond testét egyletesen borító rövid, bársonyos szőrzet a járatokban történő forgolódás közben sem akadályozza az állatot. A bunda tömörsége (200 szőrszál / mm²) meggátolja, hogy a bőrfelület földgöröngyök vagy vízcseppek irritálhassák. A fokozott igénybevétel miatt a vakond egy év leforgása alatt több vedlésen is áteshet. A bunda fekete vagy barnás árnyalatú, ritkán albínó egyedek is előfordulnak. Az arcorri tájékon található megnyúlt szőrszálak a tájékozódásban és zsákmányszerzésben segítik a vakondot.


A vakond táplálékszerzésében fontos szerep jut a hallásnak. Bár a földalatti járatrendszerben történő mozgás megkönnyítése céljából a fülkagyló hiányzik, a zsákmányállatok által keltett rezgéseket a vakond jól képes lokalizálni. Szinte kizárólag a föld alatt elejtett élőlényekkel táplálkozik, kedvenc zsákmányai a giliszták, cserebogárpajorok, lótücskök, alkalomadtán nem veti meg a dögöt sem. Növényi táplálékot nem fogyaszt. A járatrendszer egyes pontjain a vakond éléskamrákat képez ki, amelyekbe elsősorban harapással mozgásképtelenné tett földigilisztákat halmoz fel. Kivételes esetben egy ilyen raktárban akár 2 kilogrammnyi gilisztát is összegyűjthet: Ezek az eleven, nem romló tartalékok teszik lehetővé a mérsékelt égövi vakondok számára, hogy a téli hónapokat is ébren tölthessék. A nőstények számára a vemhesség és a szoptatás időszakában szintén fontosak a kevesebb mozgással elérhető raktározott zsákmányállatok. 

Szaporodás: A vakondok párzási időszaka márciustól júniusig tart. A nőstények levéldarabokkal kibélelt fészekkamrában; kb. 5 hetes vemhességi idő elteltével hozzák világra utódaikat: Egy fészekben 3-8 fióka található, amelyek születésükkor még csupaszok, magatehetetlenek, tömegük mindössze 3-4 g. A fiatalokat az anya kéthónapos korukig szoptatja, ezt követően az új nemzedék önálló életet kezd élni. Ivarérettségüket egyéves korukban érik el, élettartamuk 3-4 év.
Aktivitás: Nyáron a talajfelszín közelében ásott járatokban (10-40 cm-es mélységben) tartózkodnak, télen jóval mélyebb rétegekben (akár 1 méteres mélységben) vészelik át a hideg időszakot. Aktivitásuk nem köthető napszakhoz, csillapíthatatlan étvágyuk miatt éjszaka és nappal egyaránt vadásznak. A gyors anyagcseréjű, s így magas oxigénigényű vakondok rosszul szellőzött járatrendszerekben zajló életét az teszi lehetővé, hogy e földalatti állatok vére - a felszínen élő fajokkal összevetve - nagyobb mennyiségben tartalmaz hemoglobint. A fokozott igénybevételnek köszönhetően a vakond tüdeje elégeti a testtömeg 2 %át, míg például a vízicickányok tüdeje csak testtömegük 1 %át teszi ki: A vakond a felszínre csak ritkán jár ki, ilyenkor mellső lábainak belső szélére támaszkodva, gyors hullámzó mozgással éri el azt a pontot, ahol ismét a föld alá ássa magát. Ellenségei: A felszínre kimerészkedő egyedeket nappali és éjszakai ragadozók egyaránt fogyasztják: A baglyok közül leggyakrabban macskabaglyok táplálékmaradványai között találtak vakondcsontokat. A ragadozók közül a föld alatt legfeljebb a kistermetű menyét képes e specializált rovarevőt zsákmányul ejti. 

Védelem: A közönséges vakond Magyarországon 1901 óta élvez védettséget, eszmei értéke 2000 Ft.

Vizsgálatok az őzekről...

Kórtani vizsgálatok


Az Országos Állategészségügyi Intézetbe 2004-től 2006-ig, az ország valamennyi részéről beérkezett őztetemeket teljeskörű diagnosztikai vizsgálatnak vetették alá (kórbonctan, kórszövettan, bakteriológia, stb.). Ebben a három éves időszakban 42 őz esetet vizsgáltak, amelyekből kórszövettani vizsgálatra és DNS kivonás céljára gyűjtöttek szövetmintákat. Külföldi fibropapilloma-gyanús elváltozásokból friss vagy fixált szöveteket, vagy az elváltozásból kivont DNS mintákat kaptak.
A gímszarvas fibropapillomák vizsgálatát egy Alsó-Ausztriában 2004-ben elejtett egy éves, növendék gímbikából és egy Magyarországon 2007-ben a Kaposvári Egyetem bőszénfai szarvasfarmján rutin, ellenőrző vizsgálat céljára kilőtt, egy éves gím ünőből származó daganatmintán végezték.
A formalinban fixált majd paraffin blokkokba ágyazott szövetmintákból készített metszeteket hematoxilin-eozin festéssel, immunhisztokémiával (IHC) és in situ hibridizációval (ISH) vizsgálták. A szövettani elváltozásokat és az IHC és ISH reakciókat fénymikroszkópos vizsgálattal értékelték ki. A vírusantigén daganatszövetben való kimutatására egy új immunhisztokémiai módszert alkalmazták (Erdélyi és mtsai, 2009b).
A vírus genom jelenlétét és annak lokalizációját a daganatszövetben a szövettani metszeteken elvégzett in situ DNS hibridizációval vizsgálták. A reakcióban a CcPV1 genom L1 ORF régiójából (nt 6407-6798; EF680235) PCR-rel szintetizált 392 bp hosszú DIG-gel jelölt DNS próbát használták.

Tápláléka:

az õz e tekintetben nagyon válogatós. Vadászati kutatók szerint az állatok mindig a koncentráltabb, különösen tápláló növényeket és hajtásokat válogatják ki, hogy lehetõleg minél kevesebb olyan szükségtelen anyagot vegyenek fel, amelyet nem vagy csak alig tudnak megemészteni. Szokták mondani, hogy az õzek "nassolnak". Az õz kis testének felülete, ha az állat tömegéhez viszonyítjuk, nagy, és nagyon sok meleget sugároz ki. Az õz ezért méreteihez képest több táplálékot kíván, mint a jóval termetesebb gímszarvas. A nagy energiaszükségletet csak tápanyagokban gazdag táplálékkal lehet kielégíteni. Az, hogy az õz számára milyen fontos a táplálék, abból is látszik, hogy a fiatal közép-európai õzeknek csak akkor lehet esélye arra, hogy átvészeljék a telet, ha õsszel már legalább 12-14 kg-ot nyomnak. Ennél könnyebb állatok rendszerint nem vagy csak rendszeres etetéssel érhetik meg a tavaszt.

Bagolyalkatúak...

Bagolyalkatúak (STRIGIFORMES): a madarak osztályának egyik rendje két családdal, amelybe a korábbi felfogás szerint az éjszakai ragadozók tartoztak.
   Ezeknek, akárcsak a nappali ragadozóknak, szintén erőteljes karmaik vannak, fellelhető rajtuk is a csőrt körülölelő viaszhártya.
   Az ókori görögök a bölcsesség jelképének tartották a baglyokat, de a középkori európai kultúrába már balszerencsét, halált hozó madarakként vonultak be. Pedig ártatlan, sok hasznot hajtó élőlények.
   

A közhiedelemmel ellentétben vannak nappal vadászó fajok is. Hogy nem látnak az éppen olyan tévhit, mint az ellenkezője, hogy éjjel is látnak.
   Jellemzőik még a karcsú, de a laza tollazat miatt vaskosnak látszó test, a sűrű tollas fej, az igen nagy, előre irányuló kerek, sugaras tollkoszorúval, arcfátyollal övezett szem, a hosszú szárny és általában a rövid farok.
   A feltűnő tarka tollazat sem a vadászat eredményességét sem a nappali nyugodt pihenést nem tenné lehetővé, így érthetjük meg, hogy a baglyoknál a tollazat miért olyan prózai. A tollazatról még kell tudni, hogy szerkezetében is eltér más rendekbe sorolt fajokétól. Itt finom, elálló serték ülnek pl. az evezők szélén, s ezek megakadályozzák azoknak az ultrahangoknak a keletkezését, amelyeket az énekeseknél könnyű kimutatni.
   A csőrük rövid kampójú, tövétől kezdve erősen lefelé hajló. Lábuk a karmokig tollas. A repülésük nesztelen.
   Fehér tojásokat raknak, a fiókáik pelyhesek, vakok és gyámoltalanok.
   A tollazatuk lágysága, a bélrendszerük és az anatómiai sajátosságaik valójában a lappantyúfélékkel való rokonságukat valószínűsíti.
   A syrinxük teljes mértékben eltér a ragadozó madarakétól. Begyük sincs. A külső ujjuk vetélő.
  

 A rend két családjában közel 200 faj tartozik, s képviselőik az egész Földön elterjedtek.
   A GYÖNGYBAGOLYFÉLÉK (Tytonidae) családját 2 nemzetséggel és 14 fajjal, a BAGOLYFÉLÉK (Strigidae) családját 22 nemzetséggel és 160 fajjal jegyzi az amerikai MALLARD PRESS 1991-ben kiadott A világ madarai című albuma.
   Más rendszerezők szerint 5 alcsalád 26 nemébe 142 faj tartozik.
   Ezek az alcsaládok:
      1. Striginae (valódi baglyok),
      2. Tytoninae,
      3. Surninae,
      4. Asinoninae (fülesbaglyok),
      5. Phodilinae.
   A bagolyalakúak rendjébe tartozó madarak üldözik az apróbb vadat, de hasznot hajtanak a kártékony rágcsálók pusztításával. Újabban kiderült (rodopszin), hogy a gilisztát is csemegének tartják.
  

 A Kárpát-medencében 13 fajuk fordul elő. A legismertebb az emberi településekhez ragaszkodó gyöngybagoly (Tyto alba). A kuvik v. halálmadár (Athene noctua) a rétek, a macskabagoly (Strix aluco) pedig az erdők madara, mindkettő csak ritkán fészkel épületekben. A füles v. erdei fülesbagoly (Asio otus) tápláléka kizárólag egér és pocok, ezért a mezőgazdaság számára az egyik leghasznosabb állat. Az uhu (buhu) v. nagy fülesbagoly (Bubo bubo) nálunk kihalóban levő faj, nagyobb vadakat is megtámad.
   Északon otthonos a csaknem tiszta fehér hóbagoly (Nyctea scandiaca), mely csak nagyon kemény teleken szokott ellátogatni hozzánk. A törpe kuvik (Glaucidium passerinum) veréb nagyságú, s csak a Kárpátok magasabb régióiban fordul elő.
   Ezen kívül ismertebb faj még a füles kuvik (Otus scops), a karvalybagoly (Surnia ulula), a szakállas bagoly (Strix nebulosa), az uráli bagoly (Strix uralensis), a réti fülesbagoly (Asio flammeus) és a gatyás kuvik (Aegolius funereus).