Színezetéről nehéz valami általánosan érvényest mondani, mert az ölyv színe rendkívüli mértékben változik, úgyhogy ritkán látunk két teljesen egyenlőszínű példányt. Egyesek egyneműen feketebarnák, farkuk szalagozott, mások háti oldala, melle és combja barna, de egyébként világos barnásszürke alapon harántul foltozottak; mások ismét világosbarnák, míg farkuk hosszant sávozott; ismét mások sárgásfehérek, sötétebb evezőkkel és farktollakkal, mellük foltozott, a kormánytollak szalagozottak stb.
Az egerészölyv alig terjed túl Európa határain. Már Szibériában és Kis-Ázsiában a muszkaölyv (Buteo buteo anceps Brehm=menetriesi Bogd.=desertorum Daud.) helyettesíti, amelyet észrevehetően csekélyebb nagysága és túlnyomóan vöröses tollazata, legalább is élénk vörösesszínű farka jellemez.
Az egerészölyv a hidegebb vidékeket ősszel elhagyja s márciusban vagy áprilisban tér vissza. Költözés alkalmával 20-tól 100 főig terjedő társaságokba verődik, amelyek ugyan egymással azonos irányban repülnek, de egyáltalában nem alkotnak csapatokat, hanem több négyszögkilométernyi területen eloszlanak.
Az egerészölyv minden káros tettét rosszindulatú szemmel nézik, ellenben hasznot hajtó tevékenységét gyakran lebecsülik. Habozás nélkül bevallom, hogy sokszor káros, azonban ki kell jelentenem, hogy mindennek dacára semmiképpen sem vagyok meggyőződve az ölyv túlnyomó károsságáról. Való az, hogy nemcsak az egeret, patkányt és hörcsögöt, kígyót, békát, rovart és földigilisztát, hanem a fiatal nyulat is megfogja vagy az öreg, beteg, különösen sebzett példányt megöli és húsából falatozik, sőt lehetséges, hogy elég ügyes ahhoz, hogy nyáron és ősszel az egészséges foglyot vagy fácánt elfogja. Bebizonyított dolog azonkívül, hogy fiókáinak a nevezett állatokon kívül vakondot, pintyet, pacsirtát, feketerigót és más megkeríthető fiatal madarakat hord. De főtápláléka ennek ellenére mindenféle egér, patkány, hörcsög, ürge, béka, sáska s más rovar és azok álcája, tehát oly állatok, amelyek bennünket vagy a legérzékenyebben károsítanak, vagy oly nagy tömegben fordulnak elő, hogy egyes példányok elpusztítása nem számíthat.
Hogy az egerészölyvnek, amelyet nem szeretnék mezőinkről nélkülözni, még néhány barátot szerezzek, nyomatékosan kiemelem, hogy e gyakran oly tévesen megítélt és sokszor megvetett madár, a keresztes vipera egyik leghatásosabb pusztítója. Lenz a legrészletesebb kísérleteket végezte, hogy erről megbizonyosodjék és madarunkat rendkívül módon dícséri.
Hogy az egerészölyv viperaharcainak veszélyességét méltányolni tudjuk, tudnunk kell, hogy nem immunis a vipera mérgével szemben, hanem marásába bele is pusztulhat, ha az testének vérdús részét érte. Mindenesetre ritkán fordul elő, hogy a ragadozó madár nem győztesen kerül ki a küzdelemből; de egyesek bizonyára elpusztulnak a vipera marása következtében.
Mindezeket mérlegelve, nagyon örvendetes jelenség, hogy Németországban 1908 óta az egerészölyv éppen olyan védett madár, mint a fülemile.
Az egerészölyv – parlagi, tarló, síró kánya, örv, ülü, ölyü, huszársas – Magyarország egyik leggyakoribb ragadozó madara, amely a síkságon, dombos vidéken éppen úgy megtelepszik, mint a magas és magasabb hegyvidéken. Az erdőben szegény Alföldön kétségtelenül jóval ritkább, mint az erdős hegyvidéken, de azért alkalmas helyeken itt is fészkel. A hegyvidéken 1300 méter magasságban még fészkelve észlelték. A nálunk fészkelő egerészölyvek túlnyomó nagy részben vonulók. Edzett madarak, melyek már február végén érkeznek s itt maradnak késő őszig, ritkán tán át is telelnek, de a télen át nálunk megfigyelhető sok egerészölyv főleg északi vidékekről való téli vendég. Nagy számban szokott átvonulni ősszel, mikor az északi területek azévi fiókaállománya látogat el hozzánk, ill. vonul át még délibb fekvésű melegebb vidékekre. Javarészük persze elpusztul az idegenben, s ezért tavasszal már igen meggyérült állományban térnek vissza a hazájukba.
Habár a mezőgazdaságra nézve föltétlenül hasznos s a vadászatra nézve csak kis mértékben káros madár, azért sem a madárvédelmi, sem a vadászati törvény nem helyezte védelem alá. Dr. Greschik Jenő nagy anyag alapján végzett gyomortartalomvizsgálatai kétségtelenül bizonyítják, hogy hasznos madár, melynek nagy számban való előfordulása következtében valóban számottevő gazdasági jelentőséget kell tulajdonítani. Kb. 250 gyomortartalom és köpetvizsgálat alapján Greschik a következőkben foglalja össze az egerészölyvre vonatkozó megállapításait: „A vizsgálatokból kitűnik, hogy az egerészölyv az év csaknem minden szakában főleg a különböző pockokat fogdossa, de megeszi a vakondot és cickányt is. Télen, ha szerét teheti, elfog egy-egy apró madarat, sőt foglyot, szajkót is. Nyáron gyíkot, békát és nagyobb rovarokat is fogdos, tehát a mezőgazdaságra csak hasznot hajt, a vadászat szempontjából télen néha kisebb mértékű kárt is okozhat, de ez csak a helyi viszonyok alapos ismerete alapján dönthető el.”
Minthogy az egerészölyv, miként már említettem, egyik leggyakoribb ragadozó madarunk, – amely a vadtenyésztők részéről kíméletlen üldözésben részesül – azért nagyon kívánatos, hogy a vele szemben követendő eljárást pontosan leszögezzük. Ez a következő: a fészkelőket okvetlenül kímélni kell, kivéve ha vadtenyésztőhely közelében települnek meg, ahol a fácáncsibékben és egyéb apróvad fiaiban esetleg kárt tehetnek. Ugyanilyen helyeken a kóborló vagy átvonulóban levőket is riaszthatjuk, a tettenérteket esetleg elpusztíthatjuk, de általános üldözésétől és pusztításától tartózkodnunk kell, annyival is inkább, mert az ölyv rovására szokták írni a fiatal héja kártételeit is. Az utóbbi ugyanis nagyon hasonlít az ölyvhöz s a „tettenért” ölyvek többnyire fiatal héjáknak bizonyulnak. Minden területen, ahol nincs intenzív vadgondozás és tenyésztés, feltétlenül kíméletben részesítendő s Lovassy szerint fátlan területeken hasznos egérpusztító működését azáltal irányíthatjuk az arra rászoruló területekre, hogy ülőpóznákat tűzdeltünk ki, amelyeken az ölyv pihenhet, emészthet és a kilátás alapján biztonságáról is gondoskodhatik.
Az egerészölyv színezete rendkívül változó. Egészen világos, majdnem fehér változatok mellett sötét csokoládészínűek is akadnak. Mindezek a változatok azonban nem koncentrálódnak bizonyos földrajzi területre s ezért mint alfajok sem különíthetők el a törzsfajtól.
Különleges helyzetet foglalnak el azonban a többé-kevésbbé rozsdásszínű, különösen a rozsdafarkú ölyvek, amelyek közül eddig két alfaj van elismerve, úgymint a sólyomölyv és a muszkaölyv.
